Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi. De korántsem úgy ért véget. Barátnőimmel kigondoltuk, hogy a hétvégét együtt töltjük. A készülődés sokáig elhúzódott, így csak későn érkeztünk meg a város közelében található felújított kastélyunkba.

A családommal sajnos ritkán jutottunk el ide, de a csajokkal annál gyakrabban. Vonzott minket a hely szelleme, az ódon szobák hangulata. Nem is beszélve az elvadult parkról és az erdőben való sétálgatásokról, miközben a kastély múltját, valamint a falai között lezajlott különös eseményeket tárgyaltuk meg. Ezekről a könyvtárszobában talált latin nyelvű könyvekből szereztünk tudomást. A temetőben családfakutatást is végeztünk.
Mostani kirándulásunkat is így szerettük volna eltölteni, ezért gyorsan ledobtuk a csomagjainkat és a hosszú folyosókon már rohantunk is a könyvek közé. Volt ott még egy felfedezetlen sarok, ami izgatta a fantáziánkat. Ugyanakkor irtóztunk is tőle, hiszen nagyon poros volt és beszőtték a pókok. Éppen ezért gyanítottuk, hogy itt érdekes kéziratokat is találhatunk. Annál is inkább, hiszen még a felújítást végző munkások is elkerülték, olyan baljóslatú, sötét árny telepedett rá.
Már éppen készültünk volna leszedni a pókhálókat, amikor váratlanul leesett egy könyv. Visszatettem a helyére, de ezzel egyidőben csikorgást, nyikorgást hallottunk. Nem tudtunk rájönni, honnan jöhetett a kísérteties hang, míg végül nagy ámulatunkra elkezdett mozogni lassan, nagyon lassan az egész polc.
Nem bizonyultunk túl bátornak, hiszen egymás sarkára taposva, visítva rohantunk el. Mikor lehiggadtunk, hosszas tanakodás után úgy döntöttünk, hogy lesz, ami lesz, a kaland kedvéért mégiscsak visszamegyünk és megnézzük, mi történt. Vajon mi lehet a polc mögött? Biztattuk egymást, hogy telefonok és elemlámpák is lesznek nálunk, így nagyobb baj nem érhet minket. Persze mindegyikünk jó hangosan bizonygatta, hogy ő ugyan nem fél, de a valóságban rendesen be voltunk ijedve.
Először is egy csigalépcsőn mentünk le. Itt a kastély legszebb terme fogadott minket. A boltíves bejárattal szembeni falat teljes egészében elfoglalta egy gyönyörű, mégis egyszerű kandalló. A szoba többi része sötétségbe burkolózott, ám ez a mestermű sejtelmes fényben izzott. Az egészet márványból faragták ki, és a tetejét hatalmas, csillogó óra díszítette. Meglepődtünk, hogy a pontos időt mutatta. Ki tudja, milyen régen nem nézte meg már rajta senki az időt, nem állította be senki a mutatókat. És mégis, úgy éreztük, hogy ez így van rendjén. Az óra jár, mi itt vagyunk – de nem tudtunk hosszasabban eltöprengeni, mert szemünk már a terem többi látnivalóját kutatta. Egy feliratra figyeltem fel, mely ugyan homályba burkolózott, mégis fontos lehetett számunkra.
Közelebbről is megvizsgáltuk. A valaha aranyozott mondat latinul íródott. Hangosan felolvastuk, sőt nem is egyszer, mivel jelentése nem volt számunkra egyértelmű. Saját fordításban így hangzott:
„Mutass a holt lelkeknek világosságot!”
Nagy csalódásunkra nem történt semmi. Azon tanakodtunk, vajon nekünk kell-e tennünk valamit? Ha igen, ezt a valamit hogyan tegyük meg? És egyáltalán; meg akarjuk-e tenni? A tanácskozást hatalmas robaj szakította félbe. Visszasiettünk a szobába, ám a portól nem láttunk semmit. Metsző szél kavargott, homok, törmelék, üvegszilánkok és növények repkedtek körülöttünk. Pár másodpercig tartott csak, de amikor lecsendesedett, lélegzetelállító látvány tárult elénk.
A hold fénye meg- megcsillant a kitörött ablakok maradványain, a terem pedig ezer és ezer színben pompázott. Középen hűvös, halványkék fényben derengő embercsoport állt.
Első meglepetésünkben csak néztük őket, de aztán nem vettük tréfára a dolgot. Bevallom, másodszor is megfutamodtunk, mivel el sem tudtuk képzelni, hogy történhetett mindez. Mi kerültünk a múltba? Vagy ők a mi korunkba? Időre volt szükségünk, hogy mindezt átgondoljuk. Az egyetlen ésszerű magyarázat az volt, hogy valami módon kapcsolatban állnak a felolvasott felirattal. Talán nekünk szól az üzenet? Segítséget kértek? Tanácstalanok voltunk. A konyhában értek utol minket, ahol a rendes megvilágításnál már nem fénylettek annyira.
Leesett az állam. Láttam már a családomról festményeket, de így élőben a hasonlóság még szembetűnőbb volt. A nők haja hosszú és göndör, a barnától a vörösön át egészen a feketéig. Emellett mindenkinek halvány, fehér a bőre és szépen csillogó kék a szeme. Pont, mint nekem. S mikor az arcukra néztem, mintha nem is több száz év választott volna el tőlük. Szemükben az én szememet láttam, arcvonásaikban magamat véltem felismerni. Halálból visszatért testükön meg sem látszott az idő. Mindenki fiatal és üde volt. Csak a ruhájuk árulkodott arról, hogy más és más korokból érkeztek.
A legtöbb hölgynek széles abroncsszoknyája volt. A selymek, brokátok és más általam nem is ismert drága kelmék csak úgy suhogtak, ahogy egymással élénken társalogtak. Úgy tettek, mintha nem is vettek volna észre. Majd néhány férfi és egy nő kivált a csoportból és megszólítottak:
-Légy üdvözölve, kedves Rokon!- mondta az egyik, gazdagon díszített ruhát viselő férfi.
Igazán cikis volt a helyzet, válaszul csak egy hello-t tudtam kinyögni. De hát ez gondolom érthető, mivel az ember nem minden nap láthat ilyet, maximum csak április 1-jén.
-Bocsánatodért esedezem. Igazán nem akartunk rád ijeszteni, de te szólítottál bennünket. Elmondtad az átkot, amellyel…
-Ludwig, szerintem, nem lenne ildomos erről többet szólni! Hadd legyen ez csak a mi szégyenünk! Egyáltalán nem tartozik rá!- kotyogott bele a nemes hölgy.
-De Mária drágám, ez ma már egyáltalán nem kínos dolog. És különben is ő egy sarjam, aki segíthet nekünk… Tehát elmesélem a történetünket. Vonuljunk át a nagyterembe, ott mindenki kényelmesen helyet foglalhat.
Erre a felszólításra a szellemek átsuhantak a falakon, sorban egymás után. Mi kicsit lassabban haladtunk, hisz az ajtókat kellett használnunk. De a lemaradóktól sok érdekes dolgot tudtunk meg a szellemlétről. Többek között azt, hogy az ajtókon és a kapukon nem tudnak átmenni, a kilincset kell használniuk. Számunkra jó hírnek tűnt, hogy élő szervezeten sem tudnak áthaladni.
Nem kevés időbe telt, mire mindenki helyet talált magának. Nem volt elég szék, ezért elmentek hozni másik szobákból is. Ez számukra nem lehetett egyszerű művelet, legalábbis a csattanásokból arra következtettem, hogy a tárgyakat is a falon keresztül próbálják átvonszolni. Szellemfejjel bizonyára nehéz átgondolni, hogy a szék evilági és nem tud csak úgy átlibbenni…
Végre mindenki leült, csak néhányan nem, akik átestek a székeken, és a pincéből kerültek meg. Amint elült a zaj, sustorgás és mormogás, feltehettem a kérdést, melyre oly régen készültem.
-Bocsássanak meg, de mit is keresnek itt?
-Történetünk még az 1320-as években kezdődött- fogott bele a mesélésbe a főúr- az itt látható szellemek többsége is ebben az időben élt, és az udvartartásom tagjai voltak. Most már belátom, túlságosan is fényűző életet éltünk. De ezt akkor a csillogás és a pompa eltakarta szemünk elől. Nem láttuk meg, hogy nagyon sokan, sőt túl sokan voltak, akik rongyokban jártak, akiknek a napi betevőre sem futotta. Mi ezzel szemben hetente tartottunk táncmulatságokat, egy ruhakölteményt csak egyszer vettünk fel. Kihasználtuk az embereket, és még a gyilkolástól sem riadtunk vissza. A házasság szentségét sem vettük figyelembe. Igen, most már bevallom, fényűző, gondtalan életet éltünk, másokkal mit sem törődve. Igaz, a kor szokásainak megfelelően 3 évente elzarándokoltunk Rómába, de már így sem nyerhettünk bőnbocsánatot. Gyóntatóatyám időben figyelmeztetett, hogy ez így nem lesz jó. Bűneink oly nagyok, hogy addig nem léphetünk be a Paradicsomba, de a pokol sem fogadhat be minket, míg jóvá nem tesszük hibáinkat. Ennek egyetlen módja, hogy mindegyikünknek legalább tíz embernek kell segítenie, hogy jobbá tudjanak válni, hogy felismerjék az élet igazi értékeit. A szeretet hatalmát, az egymásnak segítés örömét. Ha ezt nem tesszük meg, az idők végezetéig bolyonghatunk a sírunk körül. Ám óva intelek! Nem csak ránk vonatkozik az átok, hanem bárkire a családban!
-Tehát előfordulhat, hogy én is veletek fogok egyszer bolyongani? – szakítottam félbe a vége-hossza nincs mesélést. Ez az egész igen ijesztőnek tűnt számomra. Főleg, hogy közben néztem a többi lelket. Néha gonoszul, vagy éppen kajánul megcsillant egyik- másiknak a szeme. De olyan is előfordult, hogy velőtrázó sikolyokat hallattak, vagy éppen élesen és sötéten felkacagtak. Gondolom aszerint, hogy kinek milyen emléke jutott eszébe az életéből. Mindenesetre nem volt túl bizalomkeltő a dolog, és még tetézte az is, hogy a főúr egy kicsit színészkedett. Megfogadtam magamban, hogy soha többet ismeretlen mondatokat nem olvasok fel hangosan.
-Szeretném megragadni az alkalmat, hogy még egyszer megköszönjem, amiért felolvastad az átkot. Ugyanis ez a dolog elterjedt az országban. S mikor atyám- ki ekkor már remeteként élt könyvei között- tudomást szerzett szégyenemről, úgy gondolta, legjobb lesz, ha mindezt, velünk együtt, elfelejtik. Így a testünk elégette, s a hamvakat beleszórta a nagy kandallóba. Az átkot azért felvésette, mert nem volt kegyetlen, s szeretett engem, mint a legidősebb fiát. Kaphattunk egy esélyt az örök nyugalomra.
Kételkedtem a történet igazában. Az, hogy ne derüljön ki a fiú szégyene, fontosabb volt még annál is, hogy jóvátehesse bűneit? És ha nem találjuk meg a feliratot? Ha nem találjuk fontosnak, és nem olvassuk fel? Tényleg nem tudhattuk, hogy igazat mondanak-e. Félrevonultunk és megtanácskoztuk a dolgot. Végül is arra jutottunk, hogy nem engedhetjük el őket, hisz lehet, hogy valami rosszra készülnek. Bár velünk barátságosan viselkedtek, ki tudja, mit tesznek, ha idegenekkel kerülnek szembe?
Mikor közöltük velük a döntésünket, hirtelen változtak meg. Félelmet keltő villámok lövelltek a szemükből és kitódultak a nagyterem falán, egyenesen bele a sötét éjszakába. Az ablakhoz futottunk, de már csak azt láttuk, hogy a nagykapu felé közelednek.
Rövid, ám izgatott tanácskozás, majd a kijutás egy igen meghökkentő módszere következett. Darabokra tépték magukat, így dobálták ki egymást a rácsok között.
Kívül aztán nem kis nehézség árán- egy-két végtag eltűnt, a fejek összecserélődtek- mindenki újra épp lett. Majd lassan, halvány derengéssel indultak el a nagyváros fényei felé…

• Előző
• Tovább