Egy verőfényes nyári napon kezdődött a románc, a vég viszont szürke, borús téli napon érkezett. De mielőtt előre sietnénk, kezdjük az elején.
Komáromban együtt üdültünk barátnőimmel. Laurának a barátja nevezetesen Béla eljött meglátogatni kedvesét. De nem egyedül érkezett, eljött vele legjobb barátja Attila. Attila egy körülbelül 175 cm magas, izmos testalkatú szőke hajú fiú. Együtt töltöttük a srácokkal az egész napot. Sokat játszottunk és nevettünk. Nagyon jó volt. Este csak egy dolog járt az eszemben, az a fiú, akit most láttam először, mégis valami nagyon megfogott benne. Nem tudtam kiverni a gondolataimból a szavait, amik újra és újra ismétlődtek fejemben. A tekintetét, ami mindig a szemem előtt lebegett.

Másnap elkezdtem barátnőimet faggatni Attiláról, mert ők már régebb óta ismerték őt. Már a lányok is kezdték rajtam észrevenni, hogy ez a fiú megdobogtatta első látásra a szívemet. Egész héten csak ő járt a fejemben. Eljött a vasárnap, és következett a hazaút. Már nagyon vártam, hogy otthon legyek és újra lássam őt. Hétfőn lementünk a lányokkal sétálni a városba, leültünk a házuk előtti padra és ott beszélgettünk. Mikor megláttam Attilát, aki felénk tartott, majd kiugrott a szívem a helyéről. Nagyon jól eltársalogtunk egymással, és egyre jobban erősödött az a furcsa, különös érzés bennem. Ahogy teltek a napok, mindennap jött felénk és beszélgettünk, nevetgéltünk, szórakoztunk. Már ott motoszkált mindenkiben az a gondolat, hogy mi lenne, ha mi ketten összejönnénk. De hát ez sem ment olyan egyszerűen. Egyik nap Bélával kettesben beszélgettünk. Szóba hozta Attilát és kérdezgetett róla, hogy helyesnek tartom-e, összejönnék-e vele. Én válaszoltam a kérdéseire, mert azt hittem, hogy Attila küldte. De sajnos tévedtem, és hogy ezt honnan tudom? Onnan, hogy mikor mentünk haza és elbúcsúztunk, Bélus utánam kiabált, hogy beszélni fog Attilával. Ez hidegzuhanyként ért engem. Hiszen valahol legbelül éreztem, hogy ennek csak rossz lesz a vége. Este felhívtam Béluskát, hogy ne beszéljen Attilával, de ő hajthatatlan volt. Ekkor úgy gondoltam, hogy minden elveszett. Egész éjjel nem aludtam az izgalomtól. Másnap átmentem Krisztihez és utána lementünk a városba sétálni. Kriszti látta rajtam, hogy valami baj van, de nem kérdezte. Megláttam Bélát, aki épp felénk tartott. Mikor odaért, félrehívott és közölte velem a hírt, hogy a válasz nem. Könnyekben törtem ki, és vigasztalhatatlan voltam. Úgy éreztem, mintha a szívemet a helyéről kitépték volna, de még az is jobb lett volna ennél. A lányok úgy gondolták, hogy jobb lesz, ha hazakísérnek. Este mindenki felhívott, aki ott volt és kérdezték, hogy jobban vagyok-e már, ez nagyon jól esett nekem, de a válaszom nem nyugtatta meg őket. Az átsírt éjszakák száma egyre csak sokasodott. Az a kínzóvá váló érzés pedig egyre csak kínzott és kínzott engem és nem akart megszűnni. Azokat a heteket sosem felejtem el, amik alatt „együtt” voltunk, és azok a hónapok is, amelyek alatt szenvedtem, örökké itt élnek bennem. Ám ez az ügy egy évvel később folytatódott, magam sem hittem volna, hogy ez megtörténhet.

De ez már egy másik történet,az enyémnek itt a vége.

• Előző
• Tovább