Már sok éve foglalkoztat az a gondolat, hogy édesanyámnak milyen emlékei vannak az ő gyermekkoráról és két meghatározó személyről, az ő nagyszüleiről.
„A nagyszüleim nekem nagyon sokat jelentettek. Drága apai nagymamám személye egész gyermekkoromat meghatározta. Most, hogy már nem él évek óta, hiányzik, gyakran álmodom róla. Tudtam, hogy el kell majd mennie, de ezzel a gondolattal soha nem tudtam megbarátkozni. Egyszerre volt nagymamám, barátnőm, akihez mindig minden gondommal fordulhattam. Érett fejjel végiggondolva ma már úgy hiszem, ha ő nem lett volna, biztosan másképpen alakul az én életem is. Most, hogy már csak a dombtetőn lévő temető öreg tölgyfái alatt lévő sírkövet látogatom meg egy évben egyszer, most értettem igazán meg, mit veszítettem el.

Szüleim gyermekkoromban elváltak, édesanyám öcsémmel kettőnket nevelt, szerény fizetéséből. A nyári nyaralások, amit apám szüleinél töltöttünk jelentették számunkra az igazi szórakozást. Az eldugott kis falu a Mátrában, ahol ők éltek, a rokonok, az ottani ismerősök, életünk - gyermekkorunk szerves részét képezték, és olyan benyomásokat hagytak bennem, amelyek egész eddigi életemben elkísértek.
Nagyapám, a Tata egyszerű ember volt. Vékony, alacsony termetébe akaratos természet szorult, amelyet a mama nehezen tudott féken tartani. Egy gégeműtét miatt torokból tudott csak beszélni.
Nagymamám mégis valahogyan úgy tette, hogy mindig az lett a végén, amit ő akart. Zsörtölődését, korholását néha veszekedéseit is gyakran figyeltem. Érdekes, soha nem féltem kettőjük vitáitól, mert talán tudtam, hogy valahogy vigyáznak egymásra. Persze azt is tudtam, hogy a mamának lesz a végén igaza.
Öcsémmel már nagyon vártuk az iskola végét és izgatottan készültünk a több hónapos látogatásra. Szegény anyám mindent gondosan összecsomagolt és mindig a lelkünkre kötötte, hogy viselkedjünk rendesen az öregekkel. Nem féltett sohasem bennünket, tudta, hogy jó kezekben leszünk. Válása ellenére apám szüleit nagyon szerette, szerintem, érezte az ő szeretetüket is, amit ők unokáik iránt éreztek.
Nagymamámék is készültek a fogadásunkra. Indulásunkat mindig családi levelezések előzték meg. Gyakran unokatestvéreinkkel együtt nyaraltunk náluk.
Megérkezésünk mindig öröm volt számára. Már jó előre bevásárolt.
Sohasem felejtem el, hogy ha egy napon érkeztünk, milyen örömmel várta a gyerekeket. Ahogyan egymás után megérkeztünk a busszal, mindenkinek kijelölte a helyét, hol fog aludni és azonnal süteménnyel traktált minket.
Gyakran mondott véleményt az én dolgaimról, és számtalan tanáccsal látott el, amelyeket érdemes volt megfogadnom, mert csaknem mindig kiderült az általa elmondottakról, hogy az volt a helyes megoldás az adott problémára. Érdekes, egy alkalom sem jut eszembe, amikor kiabált volna valamiért velem, vagy akár szigorúan megdorgált volna valamiért, amit tettem.
Amikor betegsége miatt több alkalommal kórházba került, méltósággal és valami különös derűvel viselte fájdalmait és a kezelésekkel járó kényelmetlenségeket.
Dédunokái nem töltöttek vele olyan sok időt, hiszen a körülmények a korral és az évekkel együtt rég megváltoztak, de különös élmény volt számomra figyelni azt, hogyan bánik az én gyermekeimmel. Ekkor tudtam teljes egészében megérteni, hogy az a sok szeretet, amivel kiskoromban elhalmozott, az ő saját természetéből adódik, és nem tesz különbséget egyes gyerekek között.
Nagy fájdalmam maradt, hogy harmadik gyermekem születésénél már nem élt és így legkisebb fiunkat már nem tudtuk neki bemutatni.
Temetése után Tata, aki ekkor 80 éves volt családomhoz került. Még csaknem három évig élt közöttünk, gondoskodással és szeretettel körülvéve. Ő egy karácsonyi nap reggelén, ágyában halt meg.
Távozásával mintha a mama is végleg elment volna. Csak az emlékeim maradtak és néhány fénykép, valamint az a sok gondolat, ami gyakran felvillan bennem, amikor rá emlékezem.”
Én sajnos nem emlékszem a mamára, mert túl kicsi voltam és ezt nagyon sajnálom, mert mikor látom, hogyan is beszél róla édesanyám, akkor értem meg igazán, hogy milyen is, ha igazán szeretünk valakit.
Látom, hogy mennyire hiányzik neki és látom, ahogyan a szeme megtelik könnyel. Nem tudta elengedni és szerintem soha nem is fogja, mert ő már benne volt a múltjában, benne lesz a jelenében és a jövőjében is. Tatára viszont emlékszem, mikor kis székén ülve nézte a tévét, és ha bátyámmal berohantunk, mindig a botjával hadonászott, hogy nem hallja a tévét, de nagyon szeretett minket, ezt nem kellett mondania, mi tudtuk. Rendszeres szokásaihoz tartozott, hogy naphosszat kint ült a kertben, talán elvesztett szerelmét várta, hogy eljöjjön érte, vagy csak őrá emlékezett. Mikor meghalt, fel sem fogtam, hova ment, vagy mi is történt, édesanyám mindig azt mondta, hogy a mamához ment, és hogy szívünkben, az emlékeinkben mindig megtaláljuk őket.

• Előző
• Tovább