10 éves lehettem, amikor anyáék elvittek egy íjászbemutatóra. Ahogy néztem a sebesen száguldó íjakat, tudtam, hogy ettől az élménytől nem foszthatom meg magamat. Vége volt az előadásnak és én rögtön közöltem szüleimmel, hogy én is szeretnék íjjal lövöldözni. Először furának tartották, de egyre gyakrabban gyötörtem őket, hogy vegyenek nekem egy nyilat, amíg végül sikerült meggyőzni őket legalább arról, hogy a papám készítsen nekem fából egy nyilat. Ő rögtön neki is kezdett. Fogott egy jó erős és vastag gallyat, kicsit megfűrészelte a végét és egy fehér, erős gumikötelet feszített rá húrnak. A nyílvesszőket pedig gallyakból készítette, és kicsit kihegyezte a végét, hogy egyáltalán beleálljon a célpontba.

Amikor kész lett a nyilam, rögtön ki is próbáltam. Úgy vitt, mintha egy versenynyíl lett volna. Amikor fellőttem az égbe, olyan magasra ment, hogy alig lehetett látni. De ezt az égbelövögetést már untam, úgyhogy kellett egy céltábla. A mama fogott egy zsákot, megtömte szénával és utána összevarrta a tetejét. Amikor kész volt a zsák, rákötöttünk egy zsinórt és levittük a kert végébe a diófához és felkötöttük az ágra. Ezt nehezebb volt eltalálni, mint az égbe lövöldözni, nem is ment egykönnyen a tanulása. Hála az égnek, az apa és a papa tudott nyilazni, de azért nem úgy, mint ahogy a bemutatón láttam egyeseket. Ők vettek kezelésbe, s nem telt bele pár hónap, már egész jól lőttem. A sok gyakorlás megtette a hatását. Nem voltam még valami zseni, de már legalább olyan 10 méteres körzetben azért eltaláltam a zsákot, persze néha-néha átlőttem a szomszédba. Apáék is örültek, hogy ilyen jól fejlődök, úgyhogy elhatározták, hogy elmegyünk valami várjátékszerűségre, és ott vesznek nekem és az ikertestvéremnek is egy nyilat. (A testvéremnek is megtetszett, úgyhogy ő is tanult nyilazni, de azért még egy kicsit le volt maradva tőlem. ) Neki egyébként még nyílvesszőt is vettek, de én nem kértem, én azt mondtam, hogy jó lesz nekem a fa nyíl is, már úgyis megszoktam. Ez a nyíl sokkal jobb volt, mint a másik. (De azért ezt nem így mondtam a papának!) Majdnem minden nap kimentem gyakorolni a kertbe a testvéremmel és már egyre jobban ment. Nem érdekelt, hogy neki van nyílvesszője, nekem a fa nyílvessző sokkal jobban tetszett.

Eljött a nyaralás ideje, augusztus 10. Búcsút kellett mondanom pár hétre a nyilamnak, mert azért nem vihettem magammal Görögországba. Ez az ország csodálatos volt. Gyönyörű tengerpart, szép városok, sok látnivaló és persze délutánonként, amíg nagyon erősen sütött a nap, a sok alvás és pihenés. Egyik nap, amikor a tengerparton sütkérezett a család, egy fekete bőrű, afrikai férfi jött oda hozzánk és nyílvesszőket és nyilakat akart eladni nekünk, viszonylag olcsón. Én kihasználtam az alkalmat és megmondtam apának és anyának, hogy még nekem nincs nyílvesszőm. Sikerült meggyőznöm őket, és egy nyílvesszőt kifizettek nekem, amit én választhattam ki. Jól megnéztem a nyilakat, és a kupac alján láttam egy egészen különös, de bámulatosan szép nyilat. Rögtön kihúztam onnan, és már el is tettem a táskámba. Az afrikai férfi elment és csak utána derült ki, hogy az nem tartozott az eladásra szánt áruk közé, mert az egy egyedi darab volt, és nem volt rajta semmilyen cetli, hogy mennyibe kerül. De már nem számított. A férfi nem vette észre, én meg nem tudtam, így hát lett egy egészen „varázslatos” nyílvesszőm.

Vége lett a nyaralásra szánt időnek, úgyhogy szépen indultunk haza. Amikor megérkeztünk, már késő volt, úgyhogy lefeküdtünk. Másnap reggel már kint lövöldöztem a kertben. Nem ment aznap valami jól, meg az új nyílvesszőmet is otthon hagytam. Anya jött ki vele, hogy nem hoztam ki. Már alig vártam, hogy kipróbáljam. Odaléptem a már megjelölt helyre, ahonnan lőni szoktam és lőttem is az új nyílvesszővel. Csoda történt, mert belelőttem pont a zsák közepébe. Nem akartam elhinni, úgyhogy lőttem még egyet vele, de az is bele a közepébe. Mondtam, hogy nem hiszem el, erre mondta a testvérem, hogy ő se. Hátrébb álltam még 10 méterrel és onnan is ellőttem. Nem hogy belement a közepébe, kiszakította a zsák közepét. Bárhogy lőttem, bukfencezésből, guggolásból, hanyatt feküdve, hátrafele fordulva, a levegőbe ugorva, mindenhogy eltaláltam. Ja és persze mindenhonnan. A testvérem végképp nem akarta elhinni, úgyhogy elkérte a nyílvesszőt. Kihúzta és egy jókorát lőtt a céltábla felé, de elszállt fölötte jó tíz méterrel a vessző, csoda, hogy megtaláltuk. Megpróbálta mindenki, apa, papa, anya és a mama is, de senkinek se sikerült. Csak nekem, egyes egyedül. A testvérem azzal az ötlettel állt elő, hogy menjünk az erdőbe vadászni és lőjünk valami állatot, mert úgyis mindent eltalálok. El is mentünk ketten állatot keresni. Találtunk egy nyulat a mezőn. A testvérem kiáltott, hogy lőjem le, mert elfut. Becéloztam, el is lőttem a nyilat, de beleállt az állat mellé a földbe. Nem talált a lövésem, a nyúl elfutott. Ez megdöbbentett minket, de nem adtuk fel. Az állat méretére fogtuk. Már az erdőben jártunk, amikor hallottam, hogy a mellettünk 25 méterre levő bozót mozog. Szép halkan szóltam a tesómnak, hogy hallottam és ő is jött a bokrot megközelíteni. Úgy 10 méterre lehettünk a bokortól, amikor kiugrott belőle egy agancsos szarvas. Rögtön előkaptam a nyilamat, céloztam és lőttem. De ez se talált. Bele az állat melletti fába. Nem hittem a szememnek. Egyikünk se. Most már nem lehetett a méretre fogni, úgyhogy szépen elindultunk hazafele csalódottan.

Amikor a kertben elmeséltük az éppen ebédelő szülőknek, anya majdnem lenyelte a kanalat. Mindenki furának találta, úgyhogy elvittük egy régészhez a fura nyílvesszőt. Megállapította, hogy ez még az ókorból származik és a monda szerint, maga Artemisz dobta le a földre. Olvasta tovább a könyvből, hogy ez egy olyan nyílvessző, ami, ha védekezésre kell egy csatában, akkor bármit eltalál, viszont élő növényt vagy állatot a hegye meg nem tud sérteni. Ebben a pillanatban, amikor ezt kimondta, rögtön egymásra néztünk a testvéremmel és már tudtuk, hogy mért ment a célzás a zsákra és miért nem ment az állatokra. Ezt a nyílvesszőt leadtuk a Régészeti Múzeumnak, és ők adtak érte rengeteg pénzt, amiből annyi nyílvesszőt tudtam volna venni, hogy el se fér a lakásban. Hát ez volt az én mesém a varázslatos nyílvesszőről.

• Előző
• Tovább