Hideg januári reggel volt. Szabóék hazafelé sétáltak az utcán. Egyszer csak nyöszörgésre lettek figyelmesek. A hang egy kuka mellől jött. Mindketten odamentek. Ekkor Kata - mert így hívták Szabó Pál feleségét – elhaló sikkantást adott ki. A hang egy zacskóban lévő csecsemőé volt. Gyorsan, mielőtt a pici megfagyhatott volna, fölkapták, bebugyolálták Pál kabátjába, és elrohantak vele a közeli kórházba. A babát az ott dolgozó orvosok megmentették az életveszélytől.

Ekkor egy nővér szaladt ki a házaspárhoz:
- Szabad tudnom a nevüket?
- Persze, Szabó Pál és Katalin.
- Nem bánják, ha a babának a Szabó nevet adjuk?
- Ó, nem, nyugodtan, sőt kifejezetten örülnénk neki.
- Rendben. Esetleg választanának egy keresztnevet is?
- Hát... Persze. Kisfiú vagy kislány a csöppség?
- Egy gyönyörű kislány.
- Rendben, ez esetben legyen, mondjuk… Chanel, olyan szép név.
- Köszönöm, tehát Szabó Chanel. Valóban szép. Óh és majd’ elfelejtem, föl kell tennem a kérdést: - Nem akarják esetleg Önök örökbe fogadni a babát? Leszögezem, hogy ez nem a kötelességük.
- Hát…Ha megengedi, ezt még megbeszéljük a feleségemmel.
- Persze, természetes. A váróban van kávéautomata, ha szomjasak, vagy fáznának. Nagyon hideg van odakinn.
Szabóék elvonultak a váróba.
- Tudod, hogy nem lehet saját gyerekünk – mondta szomorú hangon Kata.
- Igen, de ki tudja milyen lesz Chanel? Nem is ismerjük a szüleit.
- Számít az? Mi nevelnénk. Hiszen úgyis régóta vágyunk már egy kisbabára.
- Biztos, hogy ezt akarod?
- Igen.
- Hát rendben, legyen hát.
Elmondták döntésüket a nővérnek, aki nagyon boldog volt.
Egy hét múlva haza is vihették a babát. A kicsi Chanel szépen fejlődött. A szülei imádták. Nem mondták el neki, hogy igazából nem ők a szülei, de ők is tudták, hogy egyszer el kell majd mondaniuk neki. Tizennyolc éves korában elérkezettnek látták az időt. Elmondták neki az igazat. El kellett mondaniuk. Megpróbálták finoman, de hogy is lehet egy ilyen dolgot, egy tizennyolc éves lánynak finoman beadni? Nem is lepődtek meg a reakcióján. Három napig sírt a szobájában a plüss mosómedvéjével, amit még a harmadik születésnapjára kapott. Aztán kedden kijött a szobájából.
Elmondta, hogy meg akarja keresni az igazi szüleit. Szabóék megpróbálták lebeszélni erről, de Chanel hajthatatlan volt. Végül is – gondolták - jogos az érdeklődése, de azért mégis rosszul esett nekik egy picit.
Másnap Chanel kérdezősködni kezdett azon a környéken, ahol megtalálták. Végül aztán az egyik panelban lakó idős bácsi szolgált valamirevaló információval. Azt mondta, hogy emlékszik, hogy kb. 20 évvel ezelőtt született itt egy kisbaba, de az a két ember, akié volt, régen elköltözött. Talán Esztergom környékére. Sánel megköszönte a bácsinak, hogy időt szakított rá, majd hazament.
- Esztergomba? Veled megyünk.
- Nem, szeretnék egyedül menni.
Másnap el is indult. Vonattal. Közben otthon a szülei a körmüket tövi rágták, úgy aggódtak. Főképp Kata.
- Mi lesz, ha az igazi szüleivel marad?
- Nem fog, hidd el! Amikor elment, nem úgy nézett ki, mint aki repes az örömtől, hogy láthatja a szüleit.
Eközben Esztergomban Chanel a peronon kérdezgette az embereket.
Nehezen, de végül egy nénikéből ki tudott szedni valamit.
Egy hajléktalan párról beszélt a város szélén. Eközben megérkezett a néni vonatja, így Chanel csak egy szórakozott ’köszönöm’-öt tudott kinyögni, mielőtt a néni felszállt. Nem kellett sokáig keresni a viskót, amiben Chanel valószínűsített szülei laktak. Ott volt rögtön az erdőtől nem messze. Kis kertszerűségében néhány elszáradt virág és –feltehetőleg- zöldség elszáradt, megfagyott maradványa látszott. Chanel kopogott az ajtófélfán, ajtó és ablaküveg híján.
- Ki az? Megmondtam már, hogy ne zavarjanak folyton!
- Jó napot!
- Mi? Ja? Napot.
- Kérdezhetnék valamit?
- Ha muszáj…
- Nem született önnek egy kislány kb. 18 évvel ezelőtt?
-Hogy?De.Miért?
- Most tudtam meg, hogy a szüleim nem a vérszerinti szüleim, így elindultam megkeresni az igazi hozzátartozóimat, és a nyomok önökhöz vezettek.
- Hát, de, született egy gyerekem, de kidobtam, reméltem, hogy megfagy és akkor levan a gond.
- Chanel e mondatok hallatán majdnem elsírta magát, de ezt nem mutatta.
Ekkor toppant be egy korosodó férfi.
- Ki ez? –kérdezte.
-A lányunk…
- Hát nem meghalt?
- Chanel ezt már nem bírta ki. Sírva visszarohant a peronra. A legközelebbi vonat, ami hazavihette, két óra múlva jött. Gyötrelmes két órát várt. Az emberek szinte mind őt nézték, ha elmentek mellette. Ki ez a síró lány, és miért sír? –gondolhatták. Aztán megérkezett a vonat. Ekkor már sötétedett. A peronon és a vonaton már égtek a lámpák. A Nap vörösre festette az égboltot, aztán szép lassan lebukott a hegyek mögé.
Hazaérve Chanel csak köszönt nevelőszüleinek, majd megfürdött, és elment aludni. A másnapi reggelinél mindent elmesélt, és a történet végére érve csak ennyit mondott:
- Szeretlek benneteket!
Majd sírva átölelte Szüleit –Szabóékat.

• Előző
• Tovább