Egy délután apukám belépett a szobámba, és a következőt mondta:

-Arra gondoltam, mivel már kinőtted a régi focicipődet, jó lenne egy új.

Ennek nagyon örültem, mert azt hittem, hogy azt akarja mondani, hogy veszünk egy újat. De nem. Ott volt a kezében a régi, kopott, ósdi cipője.

Mondta, hogy szeretné, hogyha ezt venném fel a döntő meccsre.

Elkezdte mesélni, hogy ő ebben a cipőben döntő gólokat rúgott.

-Emlékszem még, 1982-ben kettős rangadó meccsünk volt a Népstadionban. Ferencváros – Újpesti Dózsa, 2-2-t játszottunk. Elérkeztek a 11-es rúgások.

Apukám volt az utolsó. A Fradiban is és az Újpesti Dózsában is 1-1 játékos kihagyott egy tizenegyest. Apukám következett. Tudta magában, hogy minden rajta múlik. Ha nem lövi be, akkor tovább folytatódik, és akár el is veszíthetik a meccset. De nem így lett. Berúgta, és ekkor az egész stadion felugrott, és mindenki éljenezni kezdett.

Megnyerték a nagy rangadót.

De ellenkeztem. Mondta, hogy rendben, számított erre. Másnap elmentünk a Nike boltba, és megvettük a legújabb modellt. Szombaton elérkezett a döntőbe való bekerülés. Kezdő voltam, de nem izgultam, mert tudtam, hogy ebben a cipőben jól fogok játszani. De tévedtem. Szörnyen játszottam, mindent kihagytam. De szerencsére a lányok nem voltak olyan bénák, rúgtunk is pár gólt. Nem voltam boldog. Azt hittem, hogy én leszek a meccsen a legjobb. Amikor hazaértünk, apukám ellátott jó pár tanáccsal, hogy miket hogy kéne tennem. Ezután kiment a szobámból. Én leültem a számítógép elé, és elkezdtem beszélgetni a barátnőimmel. 10 perc telt el kb., apu megint bejött a szobába. Megint ott szorongatta a cipőt a kezében. Láttam az arcán, hogy nagyon szeretné, ha felvenném szombaton. Igent mondtam.

Elérkezett a nagy meccs. Úgy, mint egy hete, kezdő voltam. Remekül ment a játék, de olyan nehéz ellenfél ellen játszottunk, hogy ők sem és mi sem lőttünk gólt. 4 perc volt a hosszabbítás. A 92. percben megkaptam a labdát, elkezdtem vele közeledni a kapu felé. Már rúgtam volna el, amikor felrúgtak. Tizenegyes következett. Nagyon örültem neki, mert itt volt az alkalom arra, hogy megnyerjük a döntőt. Az edzőm odahívott magához, és azt súgta a fülembe, hogy rúgjam én. Ettől féltem. Merthogy nekem nem igazán mennek a tizenegyes rúgások. De odaálltam a labda elé, és akkor lenéztem apukám cipőjére. Lassan nekifutottam, és berúgtam! Megnyertük a döntőt. Eszméletlenül boldog voltam. A nagy ünneplés után hazamentem, leültem az ágyamra, és akkor döbbentem rá, hogy apukám cipője segített nekem.

• Előző
• Tovább